RÓLAM ÍRTÁK

Ki vagyok én?
Műsor
Képek
Videó
Szinkron
Szenvedélyek
Rólam írták

 

 

Mégis Rómeó!

Józsa Imre a József Attila Színház tagja huszonnyolc éve. Jászai Mari-díjas, a társulat által adományozott József Attila-gyűrűt kétszer kapta meg. Sokat dolgozó színész, jelenleg is több darabban játszik főszerepet, most éppen a „Hamlet elmarad” című monodrámában nyújtott emlékezetes alakításáért ünnepli a közönség. Kellemes orgánummal és nem amorózó alkattal áldotta meg a sors. Mindkettővel jól gazdálkodik, hiszen színész a javából.

Ülünk egy hangulatos budai vendéglőben, kissé szorongva figyelem, ahogy akkurátusan megrendeli az ételt. Nem először ebédelünk együtt, de nem tudom megszokni a rigolyáit.

– Miért kell neked mindig kötözködnöd a pincérrel, vagy ez is egy póz, ami oly sok színészre jellemző?

– Nem kötözködöm, szeretek jókat enni, ha egy hagymás tört burgonyát kérek, akkor az legyen az, és ne valami krumplis ragacs, ha a bélszínt angolosan kérem, akkor ne legyen taplóra sütve. Ha a salátához kérek még ecetet, olajat, esetleg egy kis fokhagymát, akkor az legyen az asztalon. Szerintem a jó étel műalkotás, olyan produkció, amelyhez a séf hozzáteszi azt a tudást és szakmai igényt, amitől eseménnyé válik az étkezés. Nemcsak íze, harmóniája, ínycsiklandó külleme van az igazi éteknek, hanem üzenete is.

– Beszélgethetnénk rólad, esetleg a színházról is?

– Természetesen, csak engedd meg, hogy igyak még egy korty badacsonyi olaszrizlinget Szeremley Hubáéktól, a 2000-es évjáratból. Ennek a bornak a lelkét a vulkanikus talaj adja meg, illata és íze nagyon visszafogottan emlékeztet a trópusi gyümölcsökére, ez egy olajosan mozgó, testes, színében is tartalmas mély bor, illik ehhez a finom báránybordához. A desszert után még magamhoz veszek egy korty Underbergert, és állok rendelkezésedre.

– A családod hová való?

– Édesapám az erdélyi Oroszhegyen született, Székelyudvarhely mellett. Kilencéves voltam, amikor apám fölültetett Pesten a vonatra, és hazaküldött a rokonokhoz. Heten voltak testvérek, sajnos már csak a nővére él, Fenyéden. Édesanyám valószínűleg tót, de ebben nem vagyok biztos, a mi családunk története meglehetősen kusza, apámat szoktam faggatni a családunkról, de csak annyit mond: Van ebben, fiam, minden! Többet nem tudok meg tőle, mert székely. A szüleim hetven fölött vannak már, megismerkedésük szerelem volt első látásra. A helyszín a Lampart művek az ötvenes évek elején, ahol edényeket gyártottak mind a ketten. Volt a gyárnak egy színjátszó csoportja, ahol a „Selejt bosszúja” című darabot próbálták, és ők a menyasszony és a vőlegény szerepét kapták. Innen az ismeretségük, amiből később házasság lett. Apám különben Temesváron kitanulta a szűcs– és tímármesterséget, de sohasem gyakorolta. Ezerkilencszáznegyvenhatban kalandos körülmények között egy szatyor hagymáért hozta át valaki a határon. Kétszer visszatoloncolták, de aztán egyszer csak itt ragadt. Dolgozott kifutóként pék mellett, aztán odakeveredett az öntödébe. Röplabdázott, vitorlázórepülő is volt, a fiatalkori képein pont olyan, mint a fiatal Soós Imre.

– Hol laktatok?

– Kőbányán, egy kis kertes házban, ahol ahogy idősödtem, kaptam egy külön részt, apámmal építettük, még fürdőszobám is lett.

– A diákéveidben volt jele, hogy van tehetséged a színészethez?

 – Izgága gyerek voltam, anyám szerint olyan, aki mindig szeret a középpontban lenni. Szakközépiskolába jártam, végzett finommechanikai műszerész vagyok. Gergely Gabi, a későbbi pingpongos világbajnok is az osztálytársam volt.

– Milyen műszerész voltál?

– Isteni! Abban az időben – erre neked is emlékezned kell – nagy divat volt a Napóleon konyakos üveg alá ágyútalpat készíteni. Kevés olyan mestere volt az ágyútalpgyártásnak, mint én. Közben jártam a Csilibe, a színjátszó körbe, és kezdett valami derengeni, de nem gondoltam még arra, hogy színész leszek, inkább pilóta szerettem volna lenni. Jelentkeztem a repülős főiskolára, és csak azért nem vettek fel, mert bokasüllyedésem volt. Ez később a sorozásoknál jól jött, többször megpróbáltak bevonultatni, már külön lapot tettek a katonakönyvembe, hogy a sok bokavizsgálatnak legyen helye. Manapság gyakran eszembe jut, ha rendben van a bokám, akkor lehet, hogy ma én vezetem a Budapest–NewYork járatot. Visszatérve a Csilibe, egyre többször szerepeltem különféle ünnepélyeken versmondóként, kisebb játékokban szereplőként, majd rendezőként, aztán 1973-ban nekiveselkedtem a színművészeti főiskolának. A felvételin a kígyóbűvölő dalát adtam elő. Sejtelmesen búgtam Simon Zsuzsának, aki türelmesen végighallgatott, majd avval a lendülettel, ahogy végigénekeltem a dalt, ki is rúgott. Igaza volt.

– Hogyan tovább?

– Akkor még létezett a Magyar Optikai Művek, oda mentem dolgozni. Csuda egy hely volt, emlékszem egy nagy csarnokra meg egy folyosóra, amelynek az egyik végén farmernadrágokat tudtam venni kedvezményesen, a másik végén meg eladhattam háromszáz forinttal többért. Ez volt – mondjuk úgy – a pályám csencselős időszaka. Nem volt tanulság nélkül való. A következő évben Vámos Lászlónál felvételiztem. Menato monológját adtam elő a reneszánsz komédiákból, amire Vámos azt mondta – ő ezt nem ismeri! Ez olyan fegyvertény volt, hogy ő nem ismerte én meg igen, mehettem tovább! A második rostán kérdezték, hogy mit szeretnék énekelni. Simon Zsuzsa néni ült az első sorban, és azt énekeltem, hogy „szeretni kell”, meg hogy „engem erről lebeszélni nehéz”– mármint a színészetről. Felvettek.

– Kinek az osztályába kerültél?

– Várkonyi-növendék vagyok! Tizenhárman kezdtünk, és tízen végeztünk. Hernádi Jutka, Korcsmáros Gyuri, aki ma a Győri Színház igazgatója, Tomanek Gabi, Peremartoni Krisztina, Dobos Kati, Tahi Jóska – sajnos Homoki Magdi és Raszler Ildikó már nincs köztünk.

 – Kik tanítottak?

– Montágh Imre beszédet, művészi beszédet Kállai Ferenc, mesterséget Marton László és Kapás Dezső, a tánc- és mozgástanárunk az áldott emlékű Szirmai Béla volt. Az osztályfőnök meg Várkonyi Zoltán.

– Várkonyi milyen tanár volt?

 – Mi úgy hívtuk, hogy a desszert! Nem azt mondom, hogy minden egyes mesterségórán ott volt, de ő volt a pont az i-n! Abban az időben másik két osztály is indult a főiskolán, ahonnan egyre-másra potyogtak ki a növendékek. Tőlünk nem. Megvédett bennünket! Mindig azért noszogatott, hogy a színházat ne csak színészként, hanem jelmeztervezőként, díszletesként, rendezőként is lássuk. Nagyon pici gesztusokat tett, azt hiszem, szeretett bennünket. Szenvedélyesen dohányzott, az akkoriban divatos méregdrága Philip Morrist szívta. Mindig ott bontotta ki előttünk a színpadon, kivett egyet, rágyújtott aztán a többit otthagyta nekünk. Még főiskolás voltam, amikor először megnősültem, feleségem, Málnai Zsuzsa is színész volt. Várkonyi akkor Keszthelyen forgatta az egyik későbbi nagy sikerű filmjét, és hívott bennünket statisztálni. Én meg mondtam neki, hogy nincs kedvem statisztálni, mert nősülök, és nászútra akarok menni. És tisztelettel meghívom az esküvőnkre. Felnézett, aztán csak annyit mondott: a válására hívjon meg!

– Hol voltál gyakorlaton?

– A Vígszínházban. Egy Rómeó-vizsgára készültünk, Tomanek Gabival a cellajelenetet próbáltuk, azt a részt, amikor megtudom, hogy száműzetésbe megyek. Előtte leszúrtak Poloniusként, aztán rohantam átöltözni, és már jöttem is vissza Rómeóként. A vizsga után behívott a tanár úr, és azt mondta: Józsa, figyeljen ide, a maga vizsgája jó, de nehogy azt higgye, hogy talál az életben olyan hülye rendezőt, aki magára osztja Rómeó szerepét. Igaza lett. Ma már tudom, hogy nem is baj.

De milyen érdekes a színészsors! Húsz évvel ezelőtt Márkus Éva rendezésében szinkronizálhattam Zeffirelli Rómeó és Júlia című filmjében Rómeót. Júliát Málnai Zsuzsa szinkronizálta. Többször megálltunk a felvétel alatt, mert nem tudtunk dolgozni a sírástól. Úgy hatott ránk a film. Köszönöm a sorsnak, hogy manapság, amikor mindent újra szinkronizálnak, mert lejárnak a különféle jogok, ez a film még mindig a mi hangunkkal megy. De tovább szőve a történetet, amikor százéves volt a Vígszínház, engem is meghívtak a nagy ünnepségre, mert ugye diákként ott voltam gyakorlaton. Behívtak a színpadra, és elmeséltem, hogy Várkonyi tanár úr annak idején hogyan bocsátott útra Rómeóval. Aztán kiálltam a színpad közepére, felnéztem a magasba, és azt mondtam: Kedves tanár, úr, engedje meg, hogy egy öreg Rómeó is visszaemlékezhessen a főiskolai évekre, és előadtam a kriptajelenetből egy részletet. Először nevettek, mert azt hitték, hogy valami vicceset fogok előadni, aztán egyre súlyosabb lett a csönd, a végén pedig ünnepelt a közönség. Ma sem mondhatok mást tanár úr: Köszönöm!

– Jelentős állomása a pályádnak a Petőfi életéről szóló film. Ez volt az első nagy filmfőszerep?

– Nem, korábban már játszottam Bán Róbert Nagyenyedi két fűzfa című filmjében, enyém volt az egyik főszerep. Aztán játszottam Békés András Isten és János című filmjében Szép Ernőt alakíthattam olyan színészek társaságában, mint Major Tamás, Mádi Szabó Gábor, Sinkovits Imre, Agárdi Gábor. Sinkovits Imre bácsi játszotta a pszichiáteremet, feküdtem valami kanapén, majd fel kellett ülnöm, és a fekvéstől idétlenül felállt a hajam. Imre bácsi a jelenetben úgy nyúlt hozzám, hogy közben lesimította a hajam. Ügyelt arra, hogy a képernyőn ne hassak nevetségesen. Mindez nagyon régen volt, de ma is őrzöm az emlékét.

– Mesélj a Petőfiről!

– Hetvenkilencben forgattuk, kerek egy éven át. Horváth Ádám volt a rendező. Előtte bementem a színházba, ahol Miszlay István volt az igazgatóm, és azt mondtam neki: direktor úr, egyéves munkát kínál a filmgyár, ha ön tud nekem olyan szerepeket adni, amelyek nagy szerepek, akkor visszaadom a filmfőszerepet. Csak egy éve végeztem a főiskolán, azért ehhez bátorság kellett! De ez is a Várkonyi- növendékek sajátja, mert belénk verte, hogy higgyünk az elvégzett munkában, a tehetségünkben, legyen tartásunk. Végül a direktor kiadott erre a szerepre, amelyről azt írták, hogy meseszerű.

A forgatás előtt beültem az autómba és felkerestem azokat a helyeket, ahol Petőfi megfordult. Beleástam magam. Él róla egy kép, a heroikus hős! Tüneményes tehetségű, zseniális költő volt, de magánemberként nem túlzok, ha azt mondom, nehezen elviselhető ember lehetett. Illyés Gyula nagyon pontosan ír erről. Mindez persze eltörpül költészete nagysága mellett, de nekem fontos volt mindent tudni róla.

– Van szerepálmod?

– Nincsen. Elfogadom, hogy alkatomnál fogva egy csomó szerepet nem játszhattam el. Tudomásul kell venni, hogy a világ megváltozott. Shakespeare idejében a Globe színházban Hamletet egy kövér, alacsony színész játszotta, mert ő volt a legjobb. Megváltozott a kor, most már kell hozzá valami külsőt is nyújtani. Laurence Olivierről kevesen tudják, pedig milyen zseniális színész volt, hogy nem volt dalia. Ez a film nagy varázsa, megszépíti a dolgokat.

– Beszéljünk, ahogy mondani szoktad, a „színházadról”, amelyhez igazán hűséges vagy.

– Ott nőttem fel. Mondhatjuk ezt hűségnek is. De nem is tudom, hogy hova mehettem volna, mert a nevem összeforrt a színházzal, elkönyvelték, hogy oda tartozom. Várkonyi egyszer azt mondta: Imre, maga vagy menjen vidékre, vagy a József Attila színházba! 1977-ben hívtak ide először, vendégként, fiatal főiskolásként. A Dandin Györgyben Bodrogi mellett a szolgáját, Csikaszt játszhattam. Azóta sok idő telt el, több mint száz, köztük számos főszerepet játszhattam el a színházamban. Nem kellett egyik szerepből beleesni a másikba, volt időm felkészülni a szerepekre. Idő kell, hogy megérjen az ember. Tudod, színésszé könnyen válik az ember, elvégez egy főiskolát, aztán lesz valahogy. De hogy mindezt olyan színvonalon műveld, hogy kiérdemeld a színművész címet, ahhoz sokkal több kell. Tehetség, a koncentrálás képessége, a testeddel való bánás fegyelme, mert belőle élsz! Folyamatos építkezés ez, figyeld mások munkáit, rejtsd el, és amikor szükség van rá, vedd elő a figurát az emlékeidből, okulj a magad és a világ nyomorúságából, tanulj a sikerekből és a kudarcokból. És még valami, szolgáld a színházadat, a közönséget.

– Nagy sikered van a „Hamlet elmarad” című monodrámával.

– Együtt forgattunk Gálvölgyi Jani barátommal, és említettem neki, hogy hamarosan ötvenéves leszek, ideje lenne valami emlékezeteset csinálni. Amikor negyvenéves voltam, eljátszottam Chaplint a Kölyök című musicalben, és azóta úgy gondolom, legalább tízévenként kell hogy legyen az embernek egy- egy olyan feladata, amelyben összegezheti addigi munkáját, és felkészülhet az újabb kihívásra. A Hamlet ilyen. János látta ezt a darabot egy német televízióban, szerzője a Németországban élő lengyel származású Rainer Levantowski. Mint később kiderült, a tévédarabot ő is rendezte. János megszerezte a német nyelvű anyagot, és nekem adta. Megkértem a színházunk művészeti titkárát, Stutzmann Olgát, hogy fordítsa le. Elolvastam, és beleszerettem. Megmutattam Méhes László színész-rendező kollégámnak, ő is belelkesedett. Csináljuk meg! – mondtam –, és a Laci rábólintott. Bevontuk a munkába Tasnádi István tehetséges fiatal magyar írót, aki átdolgozta, magyarította a darabot, amely röviden arról szól, hogy a színházban elmarad az előadás a Hamletet játszó színész betegsége miatt. A kellékes már pakolna, de a közönség nem tágít. Erre ő kényszeredetten elkezd beszélni a színházról, a színház és a közönség kapcsolatáról, a színész és a műszak, a színész és a rendező kapcsolatáról, de közben kiderül róla, hogy régebben ő is elismert színész volt. Még írtak is róla, de egy szerencsétlenség miatt megbélyegzett ember lett a pályán. Lecsúszott, majd keservesen visszakerült a színházhoz, ahol alkalmanként függönyösként, bútorosként, kellékesként dolgozik. Mesél az életéről, és közben előad részleteket a Hamletből. Én nem vagyok sem kellékes, sem függönyhúzó, de ez a darab valahol rólam is szól. Jóízű szerep, nagy játék, jutalomjáték. Ajándék a színházamtól nekem. Még küzdök vele, de előadásról előadásra alakul, formálódik a szerep. Nagyon kell koncentrálni, majd másfél óráig egyedül vagyok a színpadon! Tartani kell a ritmust, mert ha egy percre kihagysz, hátradől a közönség! És akkor vége! Hál’ istennek, van ritmusa, sodrása az előadásnak. Isteni! Bele lehet halni!

– Mielőtt látványosan elhaláloznál, mesélj az autómániádról. Tudom, hogy most két autóval jársz. Egy álomszép, aggastyán Mercedessel, meg egy Minivel. Gondolom, a Mercivel a rajongó nőket fuvarozod, a Minivel meg vásárolni jársz a közértbe.

– Tévedsz! A Mercivel horgászni járok, mert abban végre elfér a rengeteg motyóm, a Minivel meg dolgozni járok, a színházba.

Még főiskolás voltam, amikor ötezer forintért meg egy rádiós magnóért megvettem az első álomautómat, egy bordó farmotoros Skodát. Csak később derült ki, hogy olyan, mint az indiánok, állandóan füstjeleket küldözget a világba. Masszív autó volt a rengeteg gittől, amit elfedett a gyönyörű bordó festék. Megvettem az autót, de még nem volt meg a jogosítványom. A vizsgát ugyan már letettem, de a jogsit még nem küldték ki. Másnap otthonról felhívtam a hivatalt.

– Jó napot kívánok, Szabó László gyártásvezető vagyok a filmgyárból. Kérem szépen, Józsa Imre művész elvtárs nálunk forgat a hét végén, és autót kell vezetnie. Nagyon nem szeretnénk, ha ebből probléma lenne, tudjuk, hogy levizsgázott, csak még nem kapta kézhez a jogosítványát. Tisztelettel kérdem, tudnának-e segíteni?

– Természetesen! Jöjjön be a művész elvtárs, fényképet is hozzon magával. Fényképem persze nem volt, de kivette a rendőr a moziigazolványomból, és az került bele a jogosítványomba. Ma is avval a jogsival járok.

– Negyvenkilenc autód volt idáig. Szerinted ez normális dolog?

– Igen! Csak nőbe tudok úgy beleszeretni, mint egy autóba. De a szerelem múlékony, ha egy kicsit többet ülök benne, mint kellene, már megunom. Most két szerelem van napirenden. Egy nagy meg egy pici.

– Milyen a nagy?

– Mercedes 300 TE Farmaty, ami azt jelenti, ha havat érez az első két kerék, akkor elektronikusan összkerékhajtásba kapcsol. Bivalybőrülés, mahagóni műszerfal. Ez a kocsi megváltoztatja az embert. Nem száguldozol ész nélkül. Egyszerűen nincs igényed rá. Egy csoda a drágám!

– Mennyi idős a szentem?

– Tizenhét, de garázsban tartott.

– És a Mini?

– A Mini ékszer! Egy csoda! Igenis létezik a Mini-érzés. Elmegy melletted a hetes busz, nem látod, csak a kerekeit, mégis olyan földöntúli érzésed van!

– Ezt nagyon szépen mondtad. Senkit nem hallottam még egy gyufásskatulya-autóról így áradozni.

– Utálok veled beszélgetni!

 – Sokat szinkronizálsz.

– Igen. Jó dolog a szinkron, akkor nyomasztó egy kicsit, mikor a piacon vásárlás közben odaáll eléd valaki, rád mosolyog, és azt mondja: maga, ugye, szinkronszínész! De komolyra fordítva a szót, ugyanolyan fontos része a munkámnak, mint a színpadi szereplés. Az más kérdés, hogy amióta ránk tört a rendszerváltás, és az addigi két csatorna helyett lett hatvannyolc, boldog-boldogtalan szinkronizál. Rengeteg film jön be, temérdek a gagyi, de rengeteg munkát kínál stúdióknak, színészeknek. Ebből manapság meg lehet élni. A szinkronizálás nekem nem megélhetés kérdése. Nem is vagyok olcsó, nagyon megválogatom, hogy mit vállalok el. A szinkronizálás nehéz kenyér, ha azt mondom, hogy a blattolás magas szintjén kell művelni az egészet, akkor vagyok ott az igazság közelében. Nagyon koncentráltnak kell lenni! Állsz a stúdió közepén, előtted a mikrofon, kezedben a papír. Elolvasod, és perceken belül mindent tudnod kell a figuráról. Nem játszol, de mégis benn vagy a jelenetben. Idő nincsen. Profinak kell lenni. Csinálni kell! Nagyon szeretek jó színészeket szinkronizálni, Chevy Chase, Nicolas Cage, Dudley Moore, Christian Clavier a kedvenceim.

– Van még lámpalázad, vagy ez idővel elmúlik?

– Érdekes dolog ez. Sztankay Pistával beszélgettünk erről, akinek színpadra lépés előtt még mindig összeszorul a gyomra: „Jaj, istenem, megint bemenni oda, én nem vagyok normális, hogy ezt csinálom”– szokta mondani.. Pedig zseniális színész. Bemegy a színpadra, a közönség az első perctől fogva imádja, és mégis. Fiatalon van a drukk, ahogy öregszel, az elmúlik, de helyette jön a kétség. Hogy fontos vagy-e még. Kellesz-e még. Elfogadnak-e a többiek. Mennyire vagy még jó?

– Amennyire én meg tudom ítélni, jó vagy még! Hogy vagy a díjakkal? A kollégáid elismerését tükrözi a két gyűrű, a Jászai-díj is jól hangzik, és van egy lovagkereszted, amit a köztársasági elnök úrtól kaptál.

– Kaptam egy rangos fesztiválon is egy díjat, a legjobb epizodistáét!

– Bocs’, rémlett valami, de nem tűnt fontosnak.

– A díj jó dolog, de ezeket nem kívül hordja az ember. Boldog vagyok, ha díjat kapok. Nem tudom, hogy rajtunk kívül más is olvassa-e a magazinodat, mindenesetre írd le, kérlek, hogy még nem vagyok kiváló művész, nem vagyok érdemes művész, Kossuth-díjas sem vagyok. De szeretnék az lenni.

– Manapság egyedül élsz? Jól vagy?

– Köszönöm, megvagyok. Volt két feleségem, és nagyon sok bájos nőt ismertem Ez a negyedik lakás, ahol lakom, de az első, ami végre csak az enyém. De azért ez is csak egy buszmegálló az életemben. Még úton vagyok, de remélem, hogy a végén valaki vár rám.

 

Zákonyi Botond