RÓLAM ÍRTÁK

Ki vagyok én?
Műsor
Képek
Videó
Szinkron
Szenvedélyek
Rólam írták

 

 

Szerelemszínház éljen, vagy haljon?
Hamlet rockopera Gödöllőn

A színpadon három tuskó és három balta várta az érkező nézőket. Szeptember 5-én és 7-én, Gödöllőn a Petőfi Sándor Művelődési Központban bemutatták Lencsés Balázs és Horváth Zoltán: Hamlet (rockopera Shakespeare drámája alapján) című művének felújított változatát. A rockopera bemutatója még a múlt században volt (1999, augusztus 29). 2001-ben (e század elején!) a Premier Art Records kiadónál megjelent CD-n és kazettán.

Ez a mű láthatóan nem egy állandó színház társulatára, vagy egy nagyobb költségvetésű alkalmi előadásra készült. A darab kamara jelenetekből áll. Kevés tömegjelenettel (bár akkor meg majd' mindenki meghal). A szerzők, a rockopera sajátosságainak és élethelyzetüknek (fiatalok) megfelelően az érzelmi interakciókra koncentrálnak. Azért a dráma, ezekben a jelenetekben is felizzik. Nem csak a balták és tuskók jelzik a véres valóságot. Hamlet és Ophelia, anya (Gertrud) és fia (Hamlet), az anyakirálynő (Gertrud) és az „új” király (Claudius) kettősei nagyon drámaiak. És a felhangzó szólók (monológok) pl. a hatalombitorló Claudius-é is valódi belső vívódásokat tükröznek.

A Shakespeare-szöveg a rendezést is jegyző Horváth Zoltán átiratában gazdagodik Lencsés Balázs zenéjével. Amit hallunk, korrekt rockopera zene. Megragad, de nem viszi a prímet, alkalmazkodik Shakespeare-hez. Ugyanakkor igazi végtagmozgató rockzene. Első hallásra is fogyasztható részletekkel. Melyet a zeneszerző ezúttal a rock zenekar mellet vonósnégyesre és fúvósötösre hangszerelt.

Nincsen kívánatosabb dolog a civil kurázsinál. Nagyszerű, ha nem hivatásos művészek (szándékosan nem írok amatőrt) ilyen előadásra képesek. Ezt a társaságot Horváth Zoltán lelkesedése, színház iránti szerelme tartja életben! Örömteli meglepetés, hogy a „műkedvelők” (ez szerintem szép, régi szó!), milyen természetességgel működnek együtt a profikkal.

Az egyik duettben volt a legszembetűnőbb éneklésbeli, hangi színvonalkülönbség. Megjegyzem, mindkét szereplő igazán profi színházi ember volt, de akkor mégis úgy tűnt, mintha egy igazi és egy műkedvelő énekelt volna duettet. És én éppen ezt találtam feltűnőnek és nagyszerűnek, hogy ebbe az előadásba ez a különbség is belefért. A felek (a két profi) nem csak elviselték, hanem el is fogadták a helyzetet. És ez nem vált az előadás kárára (bár előnyére sem). A produkció lelkét adó rendezőnek ez a körülményektől független lelkesíteni tudás a legfőbb érdeme. El tudja hitetni a szereplőkkel, hogy bármire képesek. A profik és amatőrök egy hullámhosszra kerülnek. Nem számít más csak a mű és annak interpretációja. Bravó!

A Hamlet hálás anyag. Intrika, vér, szerelem, színház a színházban, őrület, családi dráma, a végén hullahegyekkel és elegáns győztessel (aki levonja a tanulságot). Van bőven cselekmény. A rendezői koncepció szerint az szereplők az éneklés mellet határozottan, előre elképzelt cselekvéssorokat hajtottak végre. Volt ahol ez a két tevékenység (ének és mozgás) egyben volt, volt ahol nem. Az egész darabban kivehető volt a rendezői instrukció folyamatos, markáns jelenléte. (Néha ez a koncepció „kilógott”, máskor megtermékenyítően belesimult a történésbe.) Bár a dramaturgia nem volt homogén, összességében eredményesen tartotta mederben a szem és a szellem figyelmét, a fül zenei elfoglalása mellett.

A művészet különös dolog. Itt most nem a bennem gyakran felmerülő egyszerű tényre gondolok, hogy a kultúra, aminek csúcsa a művészet, maga is természetellenes. (Mert, mi a fenének kell a kés, a villa, a kanál a zabáláshoz?). Inkább az jut eszembe, hogy vannak emberek, mint adott esetben a szövegíró-rendező Horváth Zoltán, akiben olyan elementáris a művészet (a művészi megmutatkozás) iránti vágy, hogy a körülmények sem igazán tudják megakadályozni (bármennyire igyekeznek!) a kibontakozását. Az ilyen tehetség teret erőszakol ki magának. Jól teszi, mert ha ez az elemi erő nem lenne meg, a művészetnek (és a kultúrának) semmi esélye sem maradna a mai világban.

A darabot élőzene, egy rock együttes és egy „kis szimfonikus zenekar” kíséri. A zenészek integráns részei az előadásnak és az amúgy a funkcionalitásra koncentráló, nem változó „díszletnek” is. .A zene a helyszínen születik meg. Előttünk, egyedien. Ez nem a profi világban sajnálatosan eluralkodó steril gépzene. Ma, mikor a zenészek, már egyre jobban kimaradnak a zeneeladásból (legalábbis annak hasznából, a letöltések miatt), alapvetően fontossá lesz a színpadi jelenlét. Az élőzene, főleg ha láthatók is a zenészek, varázslatos dolog. A közönség külön tapsa a zenészeknek, a mostani előadáson is igazolta ezt.

Örömmel összegezem magamban, hogy ezen az estén, az igazi színházi élményhez semmi nem hiányzott. Volt itt minden: a szerep igényeihez egyszerre alázatos és erőszakos alkalmazkodás (Hamlet - Géczi András), hátborzongatóan tisztán megszólaló hang (Gertrud - Herczenik Anna), profi karakterábrázolás (Polonius - Józsa Imre), saját korlátain túllépő megjelenítés (Ophelia - Miklós Krisztina), különösen erőteljes színpadi jelenlét (Laertes - Molnár Balázs) és a figurával a teljes személyiséggel azonosulni tudás (Claudius - Venyige Sándor).

Igen, jó néhány momentumában katartikus élmény volt ez az előadás. Háláját ezért a közönség, hosszú tapsával, ki is mutatta. A címben feltett kérdésre az én válaszom: Éljen a szerelemszínház! De vajon elég-e a lelkesedés a folyamatos túléléshez? Én drukkolok és reménykedem!

(PS: Egyszer, még a múlt század hetvenes éveiben, alkalmam volt találkozni Arkagyij Rajkinnal. Amikor kedveskedni akart nekünk, fiatal magyar vendégeinek, azt kérdezte: megvendégelhetlek-e benneteket egy színházi előadással? Ezt a színházzal való megvendégeltség-élményt köszönöm mindenkinek, akinek része volt ebben az előadásban)

Népszabadság, 2008. szeptember 9.