RÓLAM ÍRTÁK

Ki vagyok én?
Műsor
Képek
Videó
Szinkron
Szenvedélyek
Rólam írták

 

 

Hiányzik az etalon

- Kedves Imre, engedd meg, hogy 55. születésnapod alkalmából szerkesztőségünk nevében sok boldogságot kívánjak! Isten éltessen az emberi kor legvégső határáig!

- Köszönöm szépen! Egy érdekesség: 1999. március 18-án, születésnapomon kezdtem el golfozni Bükfürdőn, szakadó hóesésben, szélviharban, s úgy hozta a sors, hogy 10 évre rá szintén golfoztam ugyanolyan időjárási viszonyok mellett. A golf a legfontosabb hobbim a horgászat mellett.

- Harminc éve vagy a pályán…

- Több, mint 30 éve! 1978-ban Várkonyi Zoltántól kaptam a diplomámat. A József Attila Színházban már 1977. januárja óta dolgozom. Akkor hívtak át egy vendégszereplésre. A Dandin Györgyben – melynek címszerepét Bodrogi Gyula játszotta - Csikaszt, a szolgát alakítottam. Ezt követően leszerződtettek, s itt maradtam.

- A harminc éves jubileumra kaptál valamilyen jutalomjátékot?

- Nem, de végül is egy szerepcsere miatt bekerültem egy új darabba, a Négyes ikrekbe, s ezt próbálom most. A bemutató május 2-án lesz a József Attila Színházban.

- Ugorjunk vissza az időben 55 évet. Családod hová való? Azt hallottam, hogy erdélyi gyökereid vannak.

- Édesapám a Székelyudvarhelytől 15 km-re fekvő Oroszhegyen született. Nagyon nagy csoda történt az életemben, mert megadatott nekem, hogy több alkalommal láthattam őseim földjét. Voltam kint 7 éves koromban, aztán kb. 40 évre rá. Tavaly a Duna-deltában horgásztam, s felmentem Oroszhegyre, Diafalvára, ahol édesapám született, sőt a régi birtokot is megtekintettem.

- Kisnemesek voltatok?

- Ez nem nemesi birtok volt, hanem volt egy nagy földterületünk, melyet erdő vett körbe. Még most is el van kerítve a pityóka a vaddisznók miatt, s fenn van a lábos a gyümölcsfán, hogy a medve ne szedje le a termést. A házak kapuja pedig nyitva van. Azt mondják: minél nagyobb zár, annál nagyobb kár. Visszatérve édesapámra- a háború után egy szatyor hagymáért hozták át a határon. Kétszer visszatoloncolták, de aztán egyszer csak itt ragadt. Budapestre költözött, s elég jól keresett. Szűcs és tímár volt a szakmája, de abból itt nem lehetett megélni. Így először egy pék mellet dolgozott, majd egy öntödébe került. Ha még egyszer születnék, akkor sem lenne olyan teljes az életem, mint az öve. Édesanyám pedig gyömrői születésű. A szüleim hetven fölött vannak már, megismerkedésük szerelem volt első látásra. Nagyon jól kiegészítik egymást.

- Neked is reál, műszaki végzettséged van.

- Szakközépiskolába jártam, végzett finommechanikai műszerész vagyok jeles mestervizsgával.

- Dolgoztál is a szakmában?

- Érettségi után jelentkeztem először a Színház-és Filmművészeti Főiskolára, de akkor Simon Zsuzsa eltanácsolt. Ma már tudom: igaza is volt. Éretlen voltam akkor még ehhez. Egy évet dolgoztam a MOM-ban, a számítástechnikán. Orosz gépekhez készítettem alkatrészeket. Visszatekintve: többet voltam grippés és influenzás, mint amennyi időt munkával töltöttem el. Nem az én világom volt az a munkahely.

- Iskolás korodban volt jele annak, hogy a színészet felé visz az utad?

- Nagyon sokáig nem. Nem tartozok azok közé, akik már kicsiny gyermekként eldöntötték, hogy színész lesz belőlük. Anyám szerint szerettem mindig a középpontban lenni. Versmondó-versenyeken szerepeltem, de ez még nem jelenti azt, hogy volt bennem valami indíttatás a színészet felé. Tizenhat éves koromban volt egy kiváló magyar tanárom, aki a színház felé terelte az utamat. Szakközépben a rendezvényeken felléptem és rendeztem is. Már dolgoztam, mikor elkerültem a Csili irodalmi csoporthoz, s színjátszó körbe jártam. Ezt követte a főiskola. Várkonyi Tanár úr utolsó osztályába jártam.

- Kik voltak osztálytársaid? 

- Néhányat  nagyobb nevet mondok: Tomanek Gábor, Hernádi Judit, Korcsmáros György, Tahi József, Peremartoni Krisztina és Dobos Katalin. Sokan már nem élnek volt osztálytársaim közül…

- Szüleid féltettek, mikor a színi pályára mentél?

- Lator voltam: nem közöltem velük, hogy felvételizni megyek. Sőt - ha jól emlékszem – a jelentkezési lapot is én írtam alá szüleim helyett. Ezt azért tettem, mert már tizenhat éves koromtól próbáltam az önállóság felé törekedni, s megteremteni saját életemet.  

- Március 25-én a Budaörsi Játékszínben találkoztunk, ahol Ivancsics Ilonával a Száll a hinta c. zenés revüt adtátok elő. Innen a kérdés: ki tanított énekelni?

- A főiskolán a hangképző tanár, Gencsy Sári, a híres opera-és operetténekesnő növendéke voltam. Sok zenés darabban játszottam, s a felkészülés közben is tanultam énekelni.

- Várkonyi milyen tanár volt?

- Nagyon szerettem őt. Sokszor arra gondolok: de jó lenne, ha köztünk lenne még! Desszertként járt be hozzánk. Nagyon jó kisugárzása volt, s úgy érzem: nagyon szeretett minket. A főiskola előtt, a Rákóczi úton volt egy mozgó könyvesbolt. Ott egyszer megvette Herold Pinter egyfelvonásosait. Feljött hozzánk, a könyvet átadta Tahinak és nekem, s azt mondta: két hét múlva az Ételliftből szereposztás és olvasópróba. Ez a lendület jellemezte őt. Soha nem tudtunk vele beszélgetni, csak a diplomaosztás után. Mindig ment valahová, s ha kérdezni akartunk tőle valamit, akkor el kellett kísérni az útján.

- A Vígszínházban voltál gyakorlaton.

- Igen, 1976-tól egy éven keresztül. Amikor 100 éves volt a Vígszínház, akkor meghívtak az ünnepségre, ami nagyon jól esett nekem. Történt hogy egy Rómeó-vizsgára készültünk, amit Kállai Ferenc tanított be nekünk. A vizsga után a zeneteremben magához hívott Várkonyi tanár úr, s közölte velem: a vizsgája jó, de ne higgye, hogy talál olyan hülye rendezőt, aki magára fogja osztani Rómeó szerepét. Igaza lett. De érdekes volt, hogy szinkronizálhattam Zeffirelli Rómeó és Júlia c. filmjében Rómeót.

- Kezdetben komikus szerepeket játszottál?

- Kezdőként a világirodalom szinte összes szolgaszerepét sikerült eljátszanom.

- Ha megtekintünk egy régebbi magyar filmet, láthatjuk, hogy még a pármondatos szerepeket is profik játszották. Pl.: Gyenge Árpád, Tompa Sándor, Kautzky József.

- Akkor még voltak híres epizodisták, akik pillanatok alatt fantasztikus sorsokat tudtak megjeleníteni a színpadon. Emlékszem, hogy Várkonyi tanár úr mesélte: látott egy gyönyörű előadást, ahol a színen, középen beszélt a főhős, míg hátul egy gyertya mellett valaki ezt írta. Elmondta: egy idő után már az érdekelte, amit az epizodista csinál. Valószínűleg azért, mert gondolat volt a „kis szereplő” játéka mögött. Nem csak jelen volt, hanem élt is a színpadon.

- Mondják: a fiatalok közt sok a jó mesterember, de kevés az egyéniség. S hiányzik a gondolat.

- Pedig nincs színészi alakítás gondolat nélkül. S akkor sem, ha nincs színészi jellege az egyénnek a szerepében a színpadon.

- Azt olvastam, hogy egy időben második Bodrogiként tartottak számon. Ez igaz?

 - Így van. Nagyon tisztelem Bodrogi Gyulát, de ez az összehasonlítás nagyon zavart. Azt mondtam: én Józsa Imre vagyok! Magamért szeressenek, vagy utáljanak. Alkatilag is hasonlítottunk egymáshoz, és habitusban is. Jómagam is egy naturbursch, örökifjú alkat voltam, mint ő, s ez lehetett az összehasonlítás alapja.

- Első filmes főszereped a Nagyenyedi két fűzfában volt.

- Igen, de előtte már játszottam a Békés András által rendezett Isten és János c. filmben. Ebben Szép Ernőt alakítottam még harmadéves főiskolai hallgatóként. Olyan nagyságokkal szerepeltem együtt, mint Sinkovits Imre, Törőcsik Mari, Agárdy Gábor és Major Tamás.

- Voltak, akik a film után megállítottak az utcán? Felismertek?

- Az igazi gratulációkat, vagy negatív kritikákat nem is az említett filmek után, hanem a Petőfi után kaptam. A filmsorozatot Horváth Ádám rendezte, s én voltam a főszereplő. Nagyon sajnálom, hogy ezt a darabot nem ismétlik. Ezek után előfordult, hogy egyesek azt mondták: máshogy képzelték el Petőfit. Engem ez nem zavart, mert nagy kihívás volt a film. Igaz, ma már biztos sok mindent másképp csinálnék, ha visszatekintek a múltra.

- Újra a színészetet választanád?

- Igen, újra ezt a pályát választanám, de egy olyan világban, amiben a színész nagyobb megbecsülést kap a mainál. Mindig arra törekedtem, hogy tízévenként egy afféle összegzést, tabula rasát készítsek. Nagyon jó szerepeket kapok, s szerencsém is volt a színházban: mindig volt időm a felkészülésre. S így nem kellett egy adott séma szerint magamat képviselni. Ahogy öregszem, látom: egyre nagyobb a felelősség és a bizonytalanság ezen a pályán. Felteszi a színész a kérdést: szükség van –e még rá? Azok a tapasztalatok, eszközök, amiket elraktározott kellenek-e még? Amikor kikerül a színész a főiskoláról, még azt mondja – kellő intelligencia hiányában - : ide nekem az oroszlánt. Aztán lassan megtanulja azt: ez egy hosszú pálya, és szükséges a belbecs is hozzá, mely nem összekeverendő a nagyképűséggel, hanem egy előrevivő belső energia. Azt is tudni kell: hol tartunk jelenleg. Nem akarok meghalni a színpadon, s azt sem, hogy lássák: már nem vagyok a régi. Remélem, hogy a Jóisten megsegít abban, hogy lássam: mikor kell abbahagyni, s addigra legyen egy biztos anyagi hátterem. Akkor már nem lesz nekem kihívás az életemben, hogy a nálam tíz évvel fiatalabb Nicolas Cage-t leszinkronizáljam egy filmben.

- Radó Denise művésznő azt mondta nekem: nem szereti ezt a szót, hogy szinkronszínész. Te?

- Én sem. Egy színész több helyen élhet hivatásának, így a színházban, a tv-ben, a rádióban, a filmben és a szinkronstúdiókban. Ezeket nem lehet különválasztani. Mindenütt saját magamat képviselem. A saját tudásomat, egyéniségemet. Tehát ugyanolyan fontos az én jelenlétem, amikor szinkronizálok, mint mikor játszom a színházban. Mindkettőt elhivatottsággal és komolysággal művelem. Ha nem így tennék, akkor hiteltelenné válnék.

- Sajnos nem láttam még, de azt mondják: nagy sikered van a Hamlet helyett c. monodrámában. Nehéz feladat egymagadnak lekötnöd a közönség figyelmét?

- Természetesen. Ráadásul egy olyan térben, ahol tőlem 3 méterre már ott ül a néző. Itt nincs időm arra, hogy amíg a másik a színpadon dolgozik, erőt és energiát gyűjtsek a következő jelenethez. Nagy kihívás, de örülök neki. Rainer Lewandowski, aki a Hamlet helyett c. drámát szerezte, írt egy darabot a Tour de France-ról is, ami arról szól, hogy egy szobabiciklin letekerem az utolsó szakaszt, közben elmondom az életemet. Ennek a darabnak ősszel lesz a bemutatója.

- A József Attila Színházban létezik még a szó szoros értelmében vett társulat?

- Az baj, hogy a kinti világ nagyon ránk nehezült. A külső hatásoktól nem tudjuk függetleníteni magunkat. Régebben más volt. Az előadások után sokat beszélgettünk; olyan volt a színház, mint egy nagy család. Akkor valóban Thalia papjaként léptünk be a színházban, s megpróbáltuk az ajtón kívül hagyni azt a sok rosszat, amit ér bennünket nap, mint nap. Egy színésznek ez a kötelessége; az előadás közben csak a szerep számít! A napi örömöket és bánatokat nem szabad bevinni a játékba. Ma már ránk telepszik az a bizonytalanság, ami 1990 óta mételyezi a hangulatot. Sokan félnek, szoronganak. Kérdés: hogyan lehet így művészetet produkálni? Ebben a színházban nagyon sok jó érzésű ember találkozik, s mikor a szerencse is ránk mosolyog, akkor egy kiváló előadást hozunk létre. A szó nemes értelmében vett társulat már sehol sincs.

- A Száll a hinta c. zenés revü egy közös produkció Ivancsics Ilonával. Miről van szó? Zenés időutazásról kis történelmi köntösben?

- Igen az. Az ötletet az adta, hogy a József Attila Színházban régebben játszottuk, a Budapest, te csodás c. darabot, amiben kétszer egy órában, s négy színész előadásában jószerével ugyanazok a számok hangoztak el, mint nálunk. Azt gondoltam, ezt át kéne szerkeszteni négyszer húsz percre. Sőt azt is felvetettem: magam éneklem el az egészet. Később rájöttem, hogy jobb, ha nő is szerepel benne. Így felkerestem Ivancsics Ilonát, s elkezdődtek a próbák. Egy pár végigsodródik Budapest történelmén a 20. század elejétől napjainkig. Közben felcsendülnek a szebbnél szebb melódiák. Igaz, a történelmi változások nem csak a pestieket, hanem minden magyar családot érintettek. Nagyon szeretem ezt a darabot, bár eléggé fárasztó. A közönség is kedveli az előadást.

- Játszottál a Liliomfiban is. Nem érzed úgy magad, mint a vándorszínészek korában?

- Ebben nem látok semmilyen problémát. Boldogan elmegyek oda, ahová hívnak. Sokan nem tehetik meg azt –anyagi és időbeli okokból -, hogy elmenjenek egy kőszínházba. Őket nem szabad kulturális élmény nélkül hagyni.

- Két alkalommal is megkaptad a József Attila-gyűrűt.

- Amikor még a színház művészei és dolgozói szavazták meg, hogy ki kapja ezt az elismerést. Ez azt jelenti: akikkel együtt dolgozom, nagyon szeretnek. A közelmúltban rendeztek Gödön egy golfbált. Ott kaptam egy olyan díjat, amit azok kaphatnak, akikkel a legjobban szeretnek játszani. 

- A golfozás mellett műlegyezni is szeretsz.

- Az utóbbi egy fantasztikus dolog! Ennek a lényege, hogy nem egy tóparton, vagy folyóparton ülünk, hanem benne állunk egy speciális ruhában a természetben, a vízben. Körülöttünk hömpölyög a folyó. A horgászboton pedig ott van az általunk elkészített műbogár vagy műlégy. Azzal ingereljük kapásra a pisztrángot, majd ha az ráharap a műlégyre, egy hatalmas küzdelem kezdődik. Amikor megfogjuk a halat, ki sem vesszük a vízből, hanem kiemeljük a szájából a horgot, s elengedjük. Tehát nem „húshorgászatról” van szó. Sajnos ezt a sportot nem űzöm gyakran, mert Magyarországon nincsenek ilyen vizek. Valamikor még voltak, Trianon előtt…

- Szoktál még hajtani az ügetőn?

- Már nem, igaz nem hagytam fel végleg ezzel… Amatőr hajtó voltam, van egy lovam is, de nem vagyok vele megelégedve. Kiváló származású, csak egy kissé lusta. Azért nem tudok hajtani, mert öt porckorongsérvem van.

- Ügessünk át a mai magyar drámák világába. Vannak jó kortárs darabok?

- Vannak, bár szerintem a magyar szerzőket jobban vonzza a regény, a novella, mint a dráma. Tudom, hogy a jó magyar darabokat szereti a közönség. Nemrég volt a Kőszívű ember fiainak dramatizált bemutatója a színházban, aminek nagy sikere volt. A majd’ 600 oldalas eredeti műből 60 oldal lett, s három órás előadás. Ebben én Zebulont játszom, ami azért is kihívás, mert tört magyarsággal kell beszélnem. Jó lenne, ha sokkal több magyar dráma készülne. Sajnos a hazai kabaré is megszűnt. Még mindig Nóti és Tabi jelenetei mennek. Megjegyezendő: ha vígjátékot játszunk, az még nem jelent igénytelenséget.

- Egy komikus csak komoly ember lehet?

- Csak az lehet! Várkonyi Zoltán mondta: ha valaki az operettet elbohóckodja, kutyakomédiát csinál! Mindent csak komolyan és hitelesen kell művelni. Ez a művészet alapja.

- Nádasdy Kálmán is mondott hasonlót: „ne te sírj, hanem a közönség.”

- Így van. S ne te nevess, hanem a publikum. Ha már valaki előre nevet a tréfán, az baj. Furcsa lett ez a pálya. Muszáj elmondanom valamit, ami nem csak a hivatásomra vonatkozik, hanem az egész magyarságra: nincs etalon, amihez igazodni lehet. Régebben volt ilyen – bár nem sírom vissza a Kádár-korszakot. De akkor egymás után készültek kiváló magyar filmek és előadások, s jól szórakozott a közönség. Úgy szórakozott, hogy nem butult. Most nincs mérce, itt a szabadság, a szabadosság. Mindenki eldöntheti, mit is szeretne. De sajnos nincs ehhez a döntésmeghozatalhoz az emberek többségének kultúrája. Ahogy ebben az országban politikai kultúra sincs. Sem az emberek, sem a vezetők világában. Azért tartunk ott, ahol tartunk…

Medveczky Attila