RÓLAM ÍRTÁK

Ki vagyok én?
Műsor
Képek
Videó
Szinkron
Szenvedélyek
Rólam írták

 

 

Józsa Imre szerelmei

Józsa Imrével nemcsak a színpadon vagy a szinkronstúdióban találkozhat az ember. Összefuthatunk vele az ügetőn – bár sajnos már egyre ritkábban –, vagy olyan vizeken, ahol süllőt vagy pisztrángot lehet fogni. De ahol még ennél is gyakrabban tűnik fel, az a golfpálya. És habár mi nem ez utóbbin, hanem egy XIII. kerületi kávézóban beszélgettünk, majdnem vettünk tőle egy lovat.

 „Már kilenc évesen szőrén lovagoltam”

- Először beszélgessünk egy kicsit a lovakról.

- Jó. Nem akar venni egyet? Eladom az enyémet. Szeretném, ha jó helyre kerülne. Kincses névre hallgat, és ügetőló.

- Őt szokta hajtani?

- Igen. Éveken keresztül őt hajtottam, csak hát az öt porckorongsérvemnek nem tesz valami jót ha a ló mögött rázkódom a sulkyban. De eredményesen űztem, mert van egy győzelmem és két második helyezésem.

- Akkor csak a porckorongsérv az oka annak, hogy új gazdát keres neki?

- Csak az, hiszen így nem tudom eleget mozgatni. Ő egy öt éves csődör, aki egy három méterszer három méteres bokszban áll naphosszat. Reggel kiviszik, lehajtják, néha van egy versenye, de ezenkívül dögunalom az élete. Nagyon töröm a fejem, hogy mit csináljak vele. Lehet, hogy oda kellene adni egy alapítványnak, gyógyításra. De már gondoltam arra is, hogy betörete,m és bérlovagoltatom. Akkor legalább mozogna. Nekem végül is mindegy. Egyszerűen csak azt szeretném, ha jó helyre kerülne.

- Mióta tart a lovak iránti szerelem?

- A szerelem már régóta megvan, hiszem a papám szüleinél Erdélyben már kilenc évesen szőrén lovagoltam.

- Annak, hogy megtanult lovagolni, vette valaha hasznát színészi pályafutása során?

- Igen. Például amikor a Petőfi című filmet forgattam, volt egy nagy lovas jelenetem. Egy tökéletesen szűz terepen, dombok között kellett vágtatnom teljes menetfelszerelésben, kivont karddal, mint Petőfi. Erre a feladatra nekem egy 16 éves, eléggé nyugodtnak tűnő lovat hoztak, de az állat valamitől megijedt, és én úgy ahogy voltam, teljes menetfelszereléssel együtt átzuhantam fölötte és elterültem a hóban. Vagy játszottam a Nagyenyedi két fűzfában, ahol Jellasics várának árkában kellett vágtázni, majd felhajtani egy kisebb emelkedőre. Abban a lóban volt némi gonoszság, mert úgy hátrafejelt, hogy egy hétig állt az egész forgatás, mert nem tudták lesminkelni a szememet.

 

 „Kinéztem egy pillanatra, a ló feje meg már csattant is a rácson”

- Az ügetőre mikor kezdett kijárni?

- Még a főiskola alatt. Aztán hosszú évekig semmi, majd ismét elkezdtem kijárni, méghozzá akkor, amikor divatba jöttek a színész-sportoló hajtások. Még élt Bubik István, de most már csak az emlékére hajtunk, és Kaszás Attilának is. Egyébként amatőr hajtó vagyok, mert levizsgáztam. De hát mint mondtam, az öt porckorongsérvnek nem tesz jót, ezért ezt a sportot nélkülöznöm kell sajnos.

- Milyen volt az első versenye?

- Egyszer felhívtak telefonon, és azt mondták, ki kéne mennem az ügetőre gyakorolni kicsit, mert hétvégén hajtás lesz és a turfba már beraktak. Ráadásul első helyre nevezve. Jó, mondom, kimegyek. Amikor megláttam a nekem szánt, Veterán nevű lovat – lógott füle-farka – őszintén szólva kicsit megrémültem. Azon gondolkodtam, hogyan lesz ebből győzelem. Megnyugtattak, hogy ne törődjek semmivel, menjek és hajtsam le párszor, ismerkedjünk össze. Ki is mentünk, azonban ahogy elindultam vele, rögtön a kanyarban beugrott vágtába. És ugye, mint tudjuk, ezt nem igazán díjazzák, sőt, negyven métere van a hajtónak arra, hogy letegye a lovat, különben vége, kizárják a versenyből. Még jobban kétségbeestem. Amikor elpanaszoltam, mi történt a pályán, annyit mondtak, ne aggódjak, legközelebb csak tegyem rá rácsra a lovat és amint meghúzza a kocsit és elindul, azonnal lőjek ki vele a fírungra (legbelső kör) és aztán rajt-cél győzelem. Eljött a verseny napja. Rengeteg embert meghívtam, hogy majd nagy lóvét szakíthatnak, mert tuti nyerő vagyok. Elindult a verseny. Én a nyolcas pályán voltam, tehát a lehető legtávolabb a fírungtól. Szép lassan mentünk, a lovak kezdték felvenni a tempót. Aztán úgy emlékszem, kinéztem egy pillanatra és nem tartottam valamit. A következő másodpercben annyit hallok, hogy a ló feje csattan a rácson, az állat meg egy lassú, méltóságteljes mozdulattal visszanéz rám. Maga szerint mit csinált a kanyarban?

- Beugrott?

- Eltalálta. Eszeveszetten küzdöttem, hogy vissza tudjam tenni, persze nem sikerült, és egyszer csak hallom a nevem, hogy „galoppozás miatt kizárva”. Ennyi. Amit én kaptam utána! Szegény édesanyám sokáig csuklott. Szóval én akkor voltam minden. Na így kezdődött.

 

 "18 nőt meghódítani"

- Olvastam Önről, hogy sokféle hobbija van. Mikor hódol nekik? Hiszen én úgy képzelem el a színészeket, hogy folyamatosan elfoglaltak. Próbák, előadások, szinkronstúdió, miegymás.

- Ehhez, amit mond, szerencse kell. Mármint ahhoz, hogy az embernek legyen sok munkája. De ahhoz is fontos a szerencse, hogy legyen ideje kimenni a természetbe. Horgászni már egyre ritkábban járok, ugyanis már nincsenek igazán olyan helyek, amiket én szeretek. De amíg gyakran horgásztam, a saját kezemmel készítettem a csodacsalijaimat. Sok pisztrángot fogtam, de az Szerbiában volt. Hazánkban kevés megfelelő víz van, inkább a régi Magyarország területén. De oda persze időigényes elutazni.

- Hazaviszi a halat, amit kifog?

- Nem, soha nem viszem haza őket, csak ha süllőt fogok. A süllő nálam a király. A többit mindig visszadobom.

- A horgászat helyett, jól sejtem, hogy inkább golfozni jár?

- Jól sejti. Amikor csak lehet, minden mennyiségben golfozom. Ha van némi szabadidőm, azonnal megyek ki Gödre.

- Elárulná mi a jó a golfban?

- Na jó. Van időnk? Mert akkor elmondom. Először is van 18 szakasz. A pályák távolságuk szerint hármas, négyes és ötös szakaszokra vannak felosztva. A lényeg, hogy minél kevesebb ütésből teljesítsünk. Sok gyakorlással az ember egyre ügyesebben kezeli az ütőt. Bár az is igaz, hogy minél jobban szeretnénk csinálni, annál kevésbé megy. Egészséges sportág, mert a játékost a talpától egészen a feje búbjáig teljesen megmozgatja. Máshogy nem is lehet elütni a labdát. Egyszóval annyira ki van találva ez a játék. Emellett a golfozók nem egymás ellen játszanak, hanem önmaguk és a pálya ellen. A golf tehát egy nagyon összetett, komplett, izgalmas és remek játék. Gyönyörű környezetben, és ha az embernek szerencséje van, jó társaságban játszik. Sok gyakorlás, önfegyelem, koncentráció kell hozzá, azaz minden, ami az általam választott hivatáshoz is elengedhetetlen. A golf tulajdonképpen olyan, mintha 18 várat szeretne bevenni az ember. Vagy éppen 18 nőt meghódítani.

- Találó hasonlat. Mikor kezdett el golfozni?

- 1999-ben. Negyvenöt éves voltam, amikor Bükfürdőn, Epres Attila barátomtól megvásárolt, kissé lelakott felszerelésével, szakadó hóesésben és szélviharban először játszottam. Úgyhogy tulajdonképpen minden adott volt ahhoz, hogy beleszeressek ebbe a játékba. Mondhatni, ideálisak voltak a körülmények. A következő hat esztendőben folyamatosan golfoztam, majd abbahagytam és egészen 2008-ig nem ütöttem. Tavaly azonban meghívtak Gödre a Golf Sztár Gálára és akkor újra fellángolt a szerelem.

 

 "Több mint harminc éve a József Attilában"

- Úgy érzem, ha valamibe belekezd, azt hűségesen csinálja.

- Hát most gondoljon bele. 1977 januárja óta vagyok a József Attila Színháznál, ugyanabban az öltözőben, ugyanannál az asztalnál. Erre mondhatná azt is, hogy „Ó édes Istenem, miért nem váltott, miért nem lépett tovább?”. Ott nőttem fel. És tudja, ahová az embert nem hívják, oda nem nagyon megy. És ott engem szeretnek. Mindig kapok feladatokat, jó munkákat. Mindig tudok előrelépni. Akkor meg? Ráadásul százötven bemutatóval a hátam mögött, és 55 éves fejjel már hová menjek?

- Harminc év elég hosszú idő.

- Hosszú, de soha egyetlen pillanatra sem lehet megunni, mert minden szerep más és más. Mindegyikben van valami újdonság, ami az emberben olyan ajtókat és ablakokat nyit ki, hogy rácsodálkozik. És én szerencsés vagyok ebben is, mert még mindig rá tudok csodálkozni önmagamra, több mint harminc év eltelte után is.
De másban is nagy szerencsém volt. Úgy értem, hogy olyan nagyságokkal lehettem egy színpadon, mint Ruttkai Éva, Darvas Iván, Páger Antal, Sulyok Mária és még sorolhatnám. Akiktől nem mesterséget tanultam, hanem hozzáállást. Ráadásul Várkonyi Zoltán osztályába jártam. Az utolsóba.

- Akkor, ha jól számolom, úgy 1970-es évek végén lépett először színpadra.

- Egészen pontosan 1976-ban. Bár már a főiskolán is – ahová 1974-ben vettek fel – akadtak különböző lehetőségek, gyakorlatok.

- Apropó, gyakorlatok. Hol töltötte a gyakorlati éveit, melyik színházban?

- A Vígben. Emlékszem, 1976-ban volt egy Rómeó-vizsgám, ahol a cella-jelenetet kellett előadni. Tudja, ahol megtudom, hogy száműzetés vár rám. Utána Várkonyi behívott minket a zeneterembe és azt mondta nekem: „Nézze, Józsa. A maga vizsgája jó, de nehogy azt higgye, hogy talál az életében egy olyan hülye rendezőt, aki magára fogja osztani Rómeó szerepét. Gyakorlat: Vígszínház.” Így kerültem oda.

- Onnan pedig átcsábították a József Attilához?

- Igen. 1977-ben áthívtak egy szerepre. A Dandin Györgyben – Bodrogi Gyula volt a címszereplő – játszottam Csikaszt, a szolgát. Utána kérdeztem Várkonyit, mi legyen velem, mire azt mondta: „Maga csak maradjon ott, magának ott jó lesz.”
Ha visszatekintek az elmúlt harminc évre, nem lehetek elkeseredett. És éhes sem, inkább előre vagyok éhes, és várom a következő kihívásokat.

 

 "Öt szál mezítlábas Symphonia egy forintért"

- Miért lett színész?

- Nagyon sok kollégámtól hallottam, mondták is, vagy olvastam, hogy már gyerekkorukban tudták, hogy színészek lesznek. Én nem. Bár édesanyám szerint elég sokat szerepeltem és mindig a középpontban voltam mindenhol, óvodában, általános iskolai rendezvényeken, versmondó fesztiválokon. De ez eleinte nem tudatosult bennem.
Tizenhat esztendős voltam, amikor még létezett a Kilián György Repülő Műszaki Főiskola, ahová éppen diákokat toboroztak. Aki felvételizett, annak azonban mindenben meg kellett felelni. Engem a bokasüllyedésem miatt tanácsoltak el. De ha ez nincs, akkor én lehet, hogy most éppen New York és Budapest között viszem az utasszállító gépet vagy mezőgazdasági pilótaként a szúnyogokat permetezem.

- Valljuk be, ez nem hangzik olyan izgalmasnak, mint a színészet.

- De nem ám! Úgyhogy miután nem sikerült a felvételim, bejelentkeztem a Csili Művelődési Központba, ahol végül beszippantott a színészet.

- Pedig azt feltételeztem, hogy a családjában van némi múltja a színész szakmának.

- Ezzel kapcsolatban csak egy rövid történetet tudok elmesélni, ami el is sikkadt ott és akkor. Édesanyám és édesapám egy amatőr színjátszócsoportban, a Selejt bosszújában vőlegényt és menyasszonyt játszottak. Pedig akkor még nem is voltak házasok. Ennyiről tudok.

- Mivel Ön volt az első a családban, aki erre a nem túl biztos megélhetésű hivatásra adta a fejét, nem ijedtek meg nagyon a szülei?

- Csak így magunk között, én írtam alá a jelentkezési lapomat.

- Azt hiszem, ezzel mindenre választ kaptam.

- Tudja, tizenhat éves korom óta eléggé önálló életet élek. Ez vonatkozik az anyagiakra is. Bár annak idején kaptam zsebpénzt édesapámtól. Tizenöt voltam, amikor először rágyújtottam egy cigarettára, amit a szüleimtől csentem el. Miután apám ezt megelégelte, minden nap adott nekem egy forintot, zsebpénz gyanánt. Ezért az összegért a sarki trafikban öt szál mezítlábas – füstszűrő nélküli – Symphoniát kaptam és még adtam tíz fillér borravalót is a trafikos nőnek. Ez volt a zsebpénzem, ami ugye egy 15-16 éves srácnak eléggé kevés, úgyhogy megtaláltam azokat a forrásokat és lehetőségeket, ahol tudtam magamnak még egy kis plusz pénzt csinálni.

- Csak nem adta tovább a cigarettát drágábban?

- Előfordult már ilyen, csak ruhákkal. A MOM helyén régen egy gyár volt és ott javítottunk számítógépeket. A két hatalmas csarnok egyikében franciák, a másikban oroszok dolgoztak, közte folyosó húzódott. És én meg az egyik helyen megvettem, a másikon pedig eladtam drágábban. Aztán kártyáztam is egy időben, de már nem. A szerencsejátékot még abban az időben kiéltem.

- Mondja ezt az, aki ügetőre jár.

- Soha nem fogadtam, amikor hajtottam. Ezt most komolyan mondom. Nem illik. Persze ismerek olyanokat, akik ötleteket kaptak, melyik lóra tegyenek. De ügetőnél nagyon nehéz, sőt, sokkal nehezebb eltalálni, ki fog nyerni, mint a galoppban.

 

 „Nem tudok mindig mosolyogni”

- Hogyan emlékszik vissza első filmszerepeire?

- Mind-mind nagyon meghatározó. De van egy tévéjáték is, amire még szívesen emlékszem vissza. Harmadéves voltam, amikor az Isten és Jánosban én játszottam Szép Ernőt. Olyan nevekkel forgattam akkor együtt, mint Major Tamás, Sinkovits Imre, Mádi Szabó Gábor, Törőcsik Mari, Agárdy Gábor és én a főiskolai hallgató. És ennek volt egy következménye is. Kállai Feri bácsi tartotta a művészi beszéd órát és egyszer azt mondta: „Józsa, menjen fel a színpadra, és mutasson valami jelenetet a forgatásból.” Kérdeztem, hogy hogyan. Erre rám parancsolt, hogy menjek fel a színpadra és játsszak.

- Erre Ön?

- Azzal próbáltam érvelni, hogy nem tudok felmenni, mert nem tudok mit illusztrálni. És aztán hirtelen hozzáfűztem, hogy: „Maga most itt ül az íróasztalnál, de fel tudna most állni és eljátszani egyetlen pillanatot az egyik Nemzeti Színházban játszott darabból?” Felemelkedett, aztán visszaült, majd azt mondta: „Egy színésznek egész életében predesztináltnak kell lenni ehhez a hivatáshoz, vagyis bármikor, bárhol, a tehetségük legjavát kell nyújtania.” Mennyire igaza volt!

- Én Önt a szerepei alapján kedélyes, víg színésznek ismertem meg, és ez az interjú során sem változott. Ön a való életben is ilyen örök vidám, pozitív ember?

- Törekszem rá. Reggel elmegyek dolgozni és jókedvű vagyok. Gyakran kérdezik: „Hogy lehet, hogy te már kora reggel fél kilenckor itt állsz a mikrofon mögött és ilyen vagy?” Erre mindig azt mondom, hogy azért, mert nem tudnám magamat máshogyan elviselni. Ennyi.
Persze azért nem tudok mindig mosolyogni és jókedvű lenni. Az ember megpróbálja kivonni magát a koszból és a piszokból, de nem mindig képes rá. És ahogy öregszünk, egyre inkább magunkba szívjuk ezeket a dolgokat és egyre inkább el tudunk keseredni. Nem szégyen bevallani, hogy bizony vannak ilyen pillanatok. És erről eszembe jut egy történet.

- Meséljen!

- Amikor az Isten és Jánost forgattam, volt egy jelenetem Mádi Szabó Gáborral a lövészárokban. Mesélt egy történetet Szép Ernőről, aki egy társaságban sétálgatott a szigeten és arról panaszkodott, hogy az ő szépprózáját, az ő szentimentális költészetét mennyire nem értik meg az emberek, lenézik, nem veszik őt komolyan. Tele volt fájdalommal, kétségbeeséssel és dühvel, közben pedig a botja fejével csapkodta szét a virágok szirmait. Micsoda furcsa disszonancia, nem igaz? Hogy valaki arról beszéljen, mennyire nem értik meg a világban, mennyire nem hódít teret a szép költészete, közben meg a virágokat gyilkolja. Hát ennyire összetett emberek vagyunk.

 

Szabó Viktória